Hogyan tudja egy fotó félrevinni az örökbefogadási folyamatot?
Miért veszélyes kép alapján dönteni egy menhelyi kutya örökbefogadásáról.
Hogyan tudja egy fotó félrevinni az örökbefogadási folyamatot?
Az elmúlt években többször is végignézhettem menhelyi környezetben, hogyan választanak az emberek ma kis kedvencet – főként kutyát. Ennek tapasztalatait és saját meglátásaimat szeretném körüljárni jelen írásomban, segítve a jobb, tudatosabb döntések megszületését.
A menhelyi örökbefogadás egyik legkevésbé kimondott, mégis legnagyobb kockázata az, hogy a döntés egy fotóhoz kötődik, nem pedig egy élő kapcsolathoz. Egy kép képes elindítani bennünk valamit, ami nagyon emberi, ugyanakkor képes el is vinni a döntést egy olyan irányba, ahonnan később nehéz visszalépni.
Hogyan választunk ma kutyát a menhelyről?
A legtöbb menhelyen hasonló örökbefogadási módszerrel találkozunk. A közösségi oldalon vagy a honlapon böngészhetünk az örökbe fogadható kutyák képei között, rövidebb-hosszabb bemutatkozó szövegekkel. Ha egy kép alapján „megtaláljuk” az ideálisnak ítélt kutyát, bemutatkozó e-maillel vagy kérdőív kitöltésével lehet jelentkezni.
Ez a kiválasztási mód azonban jelentős, lappangó kockázatokat rejt. Sokkal egészségesebb és célravezetőbb megközelítés lenne, ha személyesen mennénk ki a menhelyre, elkerülve az előzetes, mély „beleszerelmesedést”.
Képesek vagyunk egy képbe beleszeretni?
Egyértelműen igen. És ez könnyen félrevihet minket. Ha érzelemvezérelten, pillanatnyi benyomások vagy sztereotípiák mentén érkezünk meg a menhelyre, gyakran kimarad a valódi ismerkedési folyamat.
Egy laikus mit lát egy képen? Fajtát, méretet, bundát, színt, „cukiságot”. Az első négy objektív tényező, de gyakran egy szubjektív elem írja felül őket: a képről sugárzó, vélt vagy valós kedvesség. Ez hamis kötődési szikrát hozhat létre, amely torzítja a döntést.
A kiválasztás során kialakul egy idealizált kép a kutyáról, amely tények, érzelmek és elképzelések keveréke. Minél hosszabb és érzelmileg megterhelőbb a folyamat, annál erősebb ez a kötődés. Ez elfedheti azokat a tényezőket, amelyek valójában kulcsfontosságúak lennének.
Amik gyakran háttérbe szorulnak
- a valódi kötődési szikra megléte,
- a temperamentum,
- a mozgás- és térigény összeillése,
- az életmódok közötti harmónia,
- más emberekhez, kutyákhoz, környezethez való viszony,
- tanulási képesség, stressztűrés, önállóság,
- életkori, egészségi és fizikai korlátok.
Nem elvárható, hogy kutya és gazda minden pontban tökéletesen egyezzen. Ugyanakkor vannak olyan tényezők, ahol a harmónia hiánya kizáró ok kellene legyen. Ha egy idealizált képet próbálunk igazolni, könnyen belecsúszunk a „majd megoldjuk” gondolkodásba.
Ilyen például a mozgás- és térigény kérdése. Hiába gyönyörű egy border collie, ha olyan családhoz kerül, ahol nem viszik sétálni, csak „kieresztik a kertbe”. Ilyenkor jelentősen nő a visszakerülés esélye.
A rendszer és a felelősség kérdése
Sok menhely nem tud – vagy nem mer – megfelelő szakmai iránymutatást adni ehhez a hosszú távú döntéshez. A rendszer maga is a kép alapján történő döntést erősíti, és gyakran az idealizált képet nem bontják meg a valóság árnyalásával.
Előfordul, hogy a gazda elképzeléseihez igazítják a kutya személyiségét, ezzel tovább torzítva a képet. Ez rövid távon megkönnyíti az örökbeadást, hosszú távon viszont mindkét fél számára kockázatos.
Egy személyes példa
Néhány évvel ezelőtt egy menhelyen dolgoztam, amikor egy család három-négy hónapos border collie kölykök közül választott. A döntés gyors volt, fajtaismeret nélkül. Elhangzott, hogy a kutya „nem fog sokat nőni”, „nincs nagy mozgásigénye”, és elég lesz neki az udvar.
Próbáltam árnyalni a képet, de egyik fél sem volt igazán fogadóképes. A kutya végül elment. Az eset számomra jól mutatja, hogyan fonódik össze a megalapozatlan döntés és a rendszer hiányossága.
Hogyan válasszunk felelősen?
Az első lépés mindig az önismeret. Mennyi időnk van? Milyen az életmódunk? Hogyan kezeljük a nehézségeket? Csak ezután alakulhat ki egy preferenciarendszer, amelyben a „cukiság” már nem elsődleges szempont.
A többszöri találkozás nem luxus, hanem minimum. Körülbelül három, 25–45 perces alkalom szükséges ahhoz, hogy megalapozott döntés szülessen.
Egy kutyát nem kiválasztunk, hanem megismerünk. Ez lassú, néha kényelmetlen folyamat, de hosszú távon ez szolgálja leginkább a kutya és az ember érdekét. Minél inkább egy képre hozunk döntést, annál nagyobb az esélye, hogy nem egymást választjuk – hanem egy elképzelést próbálunk életben tartani. Ennek az árát pedig szinte mindig a kutya fizeti meg.